Újabb és újabb területeket fedezek fel magamban. Mikor már azt gondolnám vannak olyan területek bennem, amik végsőkig ki vannak használva, a túlterhelés hatására új kapuk nyílnak. Apuval ma reggel gyorsan átfutottuk az e-maileket, hogy a napi tűzoltás meglegyen. Bámulatos volt, hogy egyszerre három dologra is figyelni tudtam. Mikor ezzel megvoltunk átballagtunk a kollégához, aki megígérte, hogy okosítani fog.
Csak úgy tódult befelé a sok input, röpködtek a számok, paraméterek, fajták, típusok, sémák, hibalehetőségek, szakkifejezések. Mikor az összefüggések sorozataiban logikai bukfenc támad, kérdésekkel próbáltuk a hiányzó adatokat megszerezni. Nem volt tétovázás. Dőlt, csak dőlt a sok katyvasz, a kolléga igazi szaki, veszélyes dolog tőle kérdezni. Mindent tud és egy idő után úgy érzed: áljálmárle!!!
Apu koponyáját feszítő szivacsos állomány vagyok. Néhány óra múlva éreztem, hogy belassulok. Több vérre lett volna szükség de a gyomor elszipkázta tőlem. Ha Apu ebédel folyton ez van. Jön a kajakóma én meg épp, hogy a létfenntartásra elegendőt energiát kapok. Nem is a befogadóképességgel volt gond, mert minden szót felfogtam, csak értelmezni és eltárolni volt már nehéz. A speciális esetek, szélsőséges körülményekből adódó kritériumok befogadása már nem ment. Monoton zúgássá kellett satnyítanom, mert tudtam, hogy a rendelkezésre álló memória terület megtelt. Lázasan kerestem új megoldásokat, hogyan tudnám felfogni a rám zúduló infószmog morzsáit.
Apu zsugorodó agya vagyok. Mivan? Nemvágom! Mivan? Mivaaaaan? Nemééértem! Lassítsálmár!!! Ezt mégegyszer... mégegyszer... mégegyszer...
Utolsó kommentek